XXVI. Magyar Sajtófotó Pályázat 2007

Hernád Géza két és fél évig dolgozott azon a fotósorozaton, amivel megnyerte az idei Magyar Sajtófotó Pályázatot. A fiatal fotóriporter úgy látja, Magyarországon elsősorban nem a pénz, hanem az ízlés és a kultúra hiányzik a jó sajtófotók bemutatásához, ugyanakkor bízik abban, hogy az új fotós- és olvasógeneráció szemléletváltozást hoz.
Nem emlékszem, hogy a korábbi években láttam volna a nevedet aMagyar Sajtófotó Pályázat díjazottjai között. Meglepődtél azon, hogytiéd lett fődíj?
Évekig külföldön éltem, így nem is mindig pályáztam, de az elmúlt években beküldtem egy-két anyagot, ezek el is jutottak bizonyos fordulókig, de díjat soha nem kaptam. Most sem számítottam rá, de azért reménykedtem. Beadtam két sorozatot és néhány egyedi képet, de abban a sorozatban bíztam a legjobban, amivel végül megnyertem a pályázatot.
Hogyan készült ez a sorozat? Munkaidő után, magánszorgalomból, esetleg a lapod megrendelésére?
Nem, nem megrendelésre. Két és fél évig dolgoztam ezen a sorozaton, amikor elkezdtem, akkor még nem is a Magyar Hírlapnál dolgoztam. Később, amikor odakerültem, tudták, hogy ezt csinálom, így néha ők is felküldtek az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe, ezsegítette, mélyítette a munkámat.
Nem is jelent meg ez a fotóriport így egyben sehol mielőtt megnyerted a pályázatot?
Nem, csak egy vagy talán két kocka jelent meg belőle a Magyar Hírlapban.
Honnan jött a téma, mi vitt először az OPNI-ba?
Szabadúszó voltam akkoriban, és megbíztak egy háromnyelvű falu életének dokumentálásával. Ez egy kétnapos munka volt, kolbászoltam a faluban és fényképeztem. Az utolsó nap betévedtem a falu pszichiátriájára, de akkor azt ott mivel már nem volt rá időm –, nem tudtam megcsinálni, pedig számomra az volt a legérdekesebb hely a faluban. Korábban is érdekelt már a téma, de innen jött az ötlet, akkor fogalmazódott meg az, ami már korábban bennem volt. Ezek után mentem elelőször a Lipótra.
Az, hogy tavaly bezárták az OPNI-t, szerinted szerepet játszott abban, hogy megkaptad a nagydíjat?
Persze, ez nyilvánvalóan segített. Ha nem zárják be tavaly az intézetet, talán akkor sem ment volna el a sorozatom mellett a zsűri, de a nagydíjat szerintem ennek a véletlennek köszönhetően nyerte el, emiatt lett belőle sajtóhír, ettől lett napi aktualitása.
A pályázat sajtótájékoztatóján Szigeti Tamás zsűrielnök szakmai szempontból is nagyon előremutatónak nevezte a munkádat.
Azt gondolom, hogy ezek a képek inkább a kortárs fotográfia irányvonalához tartoznak, mintsem hagyományos értelemben vett riportfotók. A technikájuk is eltér a napi sajtóban megszokottól, műszaki fényképezőgéppel készítettem őket síkfilmre. A legfontosabb az idő, amit ott töltöttem, mert így tudtam körbejárni a témát mindenféle kötelezettség vagy elvárás nélkül, számomra ez teszi különlegessé ezt az anyagot. Ha az embernek másfél órája van arra, hogy elkészítsen egy sorozatot, másként oldja meg, mint amikor időkorlát nélkül dolgozhat. Én felmentem, fényképeztem, tudtam, hogy azokat a képeket majd vagy felhasználom, vagy nem, majd eltelt fél év, újra felmentem, és megláttam valami sokkal érdekesebbet. Az idő megváltoztatta az emberekkel való kommunikációt is.
A korábbi évek tapasztalatai alapján, akik megnyerik ezt a díjat, azok később a külföldi versenyeken is jól szerepelnek. Te is pályázol, megméretteted magad világszinten is?
A World Press Photo pályázatról az idén lecsúsztam, elég sokáig készítettem ezt a sorozatot, az utolsó negatívot csak január 3-ánkaptam meg, nem volt már időm beadni a pályázatot. A másik rangos versenyre, a Pictures of the Year-re viszont elküldtem ezt az anyagot, annak a közeljövőben lesz az értékelése, kíváncsi vagyok az eredményre. Persze nem számítok semmire.
Az életrajzodból az derül ki, hogy csak az egyetem után döntöttél úgy, hogy fotós leszel.
A középiskola utolsó éveiben kezdett el foglalkoztatni a fényképezés. Érettségi után a fotózás és a filmezés érdekelt, de azok az iskolák, amiket ismertem, nagyon drágák voltak, és igazából nem is nagyon tudtam, hova fordulhatnék. Próbáltam olyan szakot választani az egyetemen, amiről azt gondoltam, hogy benne lesz a fotózás is, így kötöttem ki kommunikáció szakon. Egy év után leesett nekem, hogy ez nagyon nem arról szól, amiről én szeretném, ráadásul úgy alakult az életem akkor, hogy külföldre költöztem. Az egyetemet végül nem fejeztembe, de ezt egyáltalán nem sajnálom, mert nagyon jó élményeket és tapasztalatokat szereztem helyette külföldön.
Londonban is fotóriporterként dolgoztál. Mi a tapasztalatod, más amegítélése, elismertsége, rangja a sajtófotónak ott, mint nálunk?
Természetesen. Ott sokkal szegmentáltabb a piac, nagyobb, és anyagilag is jobb lehetőségeik vannak, a lapok több helyről tudnak képeket venni. Ott a képszerkesztő mellet, akár több asszisztenst is alkalmaznak akiknek az a dolguk, hogy az adott témában megtalálják a legerősebb képet, és erre megvan az idejük is, no és a pénzük, hogy a legjobb képet meg is vegyék a lapjuknak. Azt láttam, hogy ott sokkal jobban respektálják a fotográfiát, és meg is fizetik, mert tisztában vannak azzal hogy egy igazán jó képanyag elkészítése sokkal több munkát is igényel. . .
Mit gondolsz, csak a pénz az oka annak, hogy ez vagy egy ehhez hasonló sorozat itthon nem biztos, hogy kap felületet?
Itthon nincs meg az a vizuális kultúra, az a kulturális igény sem, ami ehhez kellene. Még akinek meg is van az anyagi háttere, az sem ad lehetőséget. Ez elsősorban nem a pénzen múlik, én nem tartom Magyarországot annyira rossz gazdasági helyzetben lévő országnak, van itthon is akkora fizetőképes réteg, ami akár két-három jó magazint is el tudna tartani. Ez pusztán ízlés és kultúra kérdése. Szerintem itthon sokszor azok az emberek is kompromisszumokat kötnek akiknek nem volna muszáj.
Látsz esélyt arra, hogy ez megváltozzon?
Én nagyon bízom benne, hogy előbb-utóbb nálunk is lesz erre igény. Nagyon tehetséges és lelkes fiatal fotósaink vannak, és látom, hogy kezdenek leomlani a régi, megingathatatlannak hitt pozíciók, itthon is egyre szabadabb és frissebb a fotográfia.
Ha a pénzről van szó: az interneten jelentősen olcsóbban lehet teret adni a sajtófotónak is, mint a nyomatott lapokban. Ez nem lehet megoldás arra, hogy szélesebb közönséghez eljusson a minőségi sajtófotó is?
Könnyíthet rajta, de a netnek az a hátránya, hogy csak kis méretben jelenhetnek meg a képek. Ez a díjnyertes sorozat például már a képek mérete miatt sem biztos hogy igazán érvényesülni tudna a neten, szerintem ezek a képek akkor igazán hatásosak, ha nagyobb méretben látjuk őket. Leginkább nyomtatásban, átmenő oldalakon tudnám őketelképzelni, remélem, egyszer sikerül is így publikálnom őket. . .
(forrás: emasa. hu)